Én azonnal felpattantam.
És én is maradtam az egyetlen.
Hát OK. A tanárúr (napközbeni instruktor – Laci) és a „polgármester bácsi”-val becsüccs a régi fehér Escortba és irány a nevezett helyszín.
Jamm, egy dolog kimaradt:
Az, hogy én ki vagyok és ezt hogyan fogadták a nap során. Az egyértelmű volt, hogy nem helyi vagyok. 5500-an lakják Alsózsolcát, de így is ismer mindenki legalább látásból mindenkit.
Amikor lejöttem és odakerültem az első állomáshelyemre, akkor ott topogtam, mint kezdőbuzz a gőzfürdőben.
Majd aztán ott beindult a munka, majd a lazítás, akkor jött Jutka a hivatalból, illetve az egyik jegyzőnő (?), bemutatott neki, hozott pogácsát a népeknek meg introzottt kicsit engem... hogy én budapestről jöttem és önkéntes és, és, és.... nem tudtam már hogyan finomítsam, hogy OK, de ettől nem vagyok különb ember, meg ilyesmi, nem kell sztárolni, mert az elég antiszoccá tesz mindenkit ("nah a kecseg pesti lejött azt itt játssza az ászt és jólelket", miközben magam nem viselkedtem így, szikrányira sem. Le is csitítttoam ezeket a dolgokat, mondtam, hogy ettől nem vagyok különb, itt vagyok, kellek, ez a lényeg. És pont).
Ez sokszor előjött.
De inkább már másképpen.
Ha volt megállás, akkor beszélgetés kezdődött, és kérdezték honnan jöttem, meg ilyesmi, és amikor mondtam, hogy Budapestről és önkéntes vagyok, akkor azért kivétel nélkül megnőttem a szemükben (mondjuk geometriailag már eleve, hiszem 186 centi és 95 kilo, szép széles háttal ;) )
És ez jólesett nekik. Meg nekem is.
Kár, hogy egyetlen voltam ott.
Ez játszódott le az autóban is (visszakanyarodva törpapához -mert rá hasonlított leginkább- és a régi elnyűhetetlen Fordhoz), zötyögtünk új célpontunk felé és kérdezte tőlem honnan jöttem,meg mint, és láttam, ledöbbent, mögöttem is a 'tanűr úr': „Az szép dolog, minden elismerésem”, akivel együtt dolgoztunk egész du. és este.
Meglepődtek.
És jólesett nekik. Jólesett, hogy oly távolról is jött valaki, valaki, akik törődik velük, itt van, nekik, miattuk. Értük.
Hamuszem voltam a gépezetben, mégis nagyon sokat jelentett ez nekik.
Így lesz egy emberből sokkal több, mint egy ember. Egy kapocs voltam.
Kapocs ennek az elhagyatott félreeső világnak és országrésznek, amivel szinte soha senki sem foglalkozik, a posták, iskolák, munkahelyek megszűnnek, a támogatás csökken, a bűnözés nő, a kilátástalanság is, és akkor itt van valaki, aki őhozzájuk jött, őértük, az ő portáik, értékeik, életük védelmében.
Minden ön-túldimenzionálás nélkül: ez a gesztus önmagában erőt adó volt és egyszerre furcsa is. Nekik.
És ezt a hálát e rövid idő alatt számtalanszor éreztem.
Úgy vigyáztak rám, figyeltek rám.
Kitüntettek ezzel. Ahogyan én is őket önkéntességemmel. De az ő hálájukon meg én lepődtem meg, hiszen nem ezért mentem. Tényleg nem a figyelembe kerülés volt a célom.
Hmh. Érdekes érzés volt.
Nos: Arany János utca.
Az utca egy hooszú utca, végén a cigánytanyával, de az utca fele-kétharmada is cigánysor. De rendezett, nem putrik.
Este volt már, sötét.
Odaértünk. Ki a kocsiból, rendezgetés, meg infok. Jöttek a Tesók hogy mit hová raktak, voltak instruktorok is fejlámpákkal és hozzáértéssel, hol homok kellett, hol zsák.
De összefogás volt. Ott nem volt cigány és magyar, ott Sajó volt és védekezés.
A kertek végében volt a folyó. És rémisztő tajtékzó morajlás hallatszott szüntelen.
Kicsit támasztottam a fehér Escort-ot. Az igazgató úr (mert itt derült ki ő az igazgató, gondolom iskoláé) instruált, jött, ment, intézte a „Pistikém ide hozzatok még 5-6 billencs homokot, utca elejére, végére, közepére”, „Janikám hozzatok párezer zsákot”, stb.
Itt aztán volt élet. Többen, talán százan az utcán, lapáttal, toligával (kerekes kiskocsi, hasonlatos a talicskához), asszonyok is kint, zenéltetett telefonnal a helyi reppercigánykamasz srácok kóricáltak a várakozás alatt, és ment minden.
Közben igazgató úr még a kabátját is rám adta, slusszkulcsot a kezembe nyomta, ha akarok üljek be, elment intézkedni egy helyre, szóval hihetetlen no mondom.
Közben a cigányasszonyok, mert nekik volt csak ennyi eszük, teával, kávéval (meleggel) kínálták a megfáradt védekezőket...vitték a kondért, a poharat, oszt itattak mindenkit. Kiváló ötlet volt.
Sokkal életrevalóbbak, mint a magyarok, esküszöm. Megkedveltem e népeket. Más oldalukról ismerszik meg ilyenkor mindenki.
Nem tettem említést még a billencs sofőrökről. Százával mentek el naphosszat.
Fáradhatatlanul hordták valahonnan a homokot.
Este már kis IFA-k is, traktorok is utánfutó kocsikkal, és csak hordták, hordták... nagyon fáradt, elcsigázott tekintetek néztek le a monstrumokról időnként. És valljuk be: Nem könnyű ilyen 10-20-30 tonnás, akár négytengelyes kocsikkal naphosszat száguldozni falvakon át, farolgatni kertekbe, keskeny utcákba, néha tengelyig vízbe. Le a kalappal!
Visszatérve az Arany János utcába:
Igazgató úr már mondta volna, hogy elvisz pihenni, de este 10 volt, eszem ágában sem volt még pihenni, mikor ekkora a szükség!
Le a kabátot, megjött hát a homok és a zsák, osztán hol raktam, hol cipeltem a zsákot portékra, hol raktam a zsákot védművön (ott is hírem ment, hogy én, Pestről ide?...), majd később megint raktam a zsákot, meg dobáltam fel teherautóra (az a jó móka, 40 kilós zsákokat mellmagasságú IFA-ra pakolni:) ), szóval ment a munka. A 16-20 köbméteres homokkupacok a cigánsoron, nem viccelek, 5 percek alatt eltűntek. Aki érte rakta, vitte, tette. Komoly volt!:)
Ekkorra a kezem már nagyon éreztem. Nem vagyok egy gyenge gyerek, de délután sem kis tempóban toltam. kb. másfélszeressel a többieknél, tekintve, hogy ők már reggel óta rakták, vagy csak még nem volt akkora a vész, vagy a más portájának megvédési ösztönzése. Nem tudom. Mindenesetre azért nem lehet a szervezetet örökké terhelni. Délutáni pogácsa óta kalória sem ment be. És hideg is volt, látszott a lehelet, a hideg víz hozta a hűvöset fel. Csillagos volt az éj, de a Hold persze ilyenkor volt nullára fogyva, hogy sötétben kelljen dolgozni.
Közvilág akadt, meg egy-egy gazda kirakott a kerítésre valami eszkába izzót vagy lámpát, meg be hátra is a kertbe a zsákfalhoz.
Az élelmesebb cigányok kitalálták, hogy ahol nincs a kertvégében világítani, ott remek lesz a fáklya is!
Közben többször is hívott Jutka, hogy nem-e megyek be, mert éjjelre a hivatal becsuk. MEg pihenjek már. De nem.
Cuccom akkor elviszi magával, meg majd jelezzek. Eljönnek értem, meg stb. Nagyon kedves!
De 11-kor én még két órát biztosra mondtam, hogy maradok. Igazgató úr is keresett engem állítólag, végül megtalált, raktuk az utcavégben a homokot.
De nem mentem, mondtam még bírom, itt van dolog és csinálni kell. Nincs mese. Majd alszom holnap, amikor már nem kell itt a dolgom.
Utolsó órákat a cigánokkal toltam. Szabi és Kata, a félfogatlan testvérpár, kedvesek, nevetősek de annyira elborzasztott sanyarú körülményeik (erre tipikus példa, számcsere, de egy számot mondtak be, „apánk vöszi majd fű, mert ez az egy telefonunk van”, stb..). Pedig dolgos emberek és nem kéne nekik egyrészt túl sok iránymutatás (pl. ne bagózz, hanem költsd a fogadra a párhavi bagópénzt, vagy ilyesmi).
(Folyt.#3:
http://onkentesz.blog.hu/2010/06/08/onkentesen_alsozsolcan_avagy_lenyomatok_egy_ember_egyetlen_napjarol_a_kriziszonaban_3)
Ajánlott bejegyzések: